Egy regény és egy film tette világhírűvé Thaiföldön azt az építményt, melyet a második világháborúban megannyi emberáldozattal alkottak meg. A Kwai folyó lebombázott, majd a helyén újjáépített hídja ma turistalátványosság, egyben emlékhely.
Motorcsónak húzza nagy, fedett úszóstégünket a széles Kwai folyón. Thaiföldön „hajózunk”, Bangkoktól alig száz kilométernyire, északnyugatra. Kanchanaburi városkánál járunk. Semmi különös nem lenne e huszonötezres lélekszámú településben, ha nem kötné össze egy háromszáz méter hosszú, építészetileg amúgy nem különösebben jelentős híd. De ez „az” a bizonyos híd, melyet az egész világ ismer. Népszerűségét egy regénynek, és annak világsikert aratott filmváltozatának köszönheti. Legalábbis az a vasúti híd, melynek elődjét a második világháború idején a térség akkori megszállói, a japán hadsereg katonái hadifoglyokkal és kényszermunkásokkal építtették. Hatalmas emberáldozatokkal.
Leszármazottak zarándokhelye
A hely szelleme megfogja a turistákat, így minket is megragad. Dzsungelnek már nyoma sincs, amely a szerkezet építésekor körülvette a folyópartot. A fahídnak sem láthatók maradványai. Helyette egy feketére festett acélhíd vonulatai rajzolódnak ki, ahogy siklunk felé a vízen. „Hajónkon” stílszerűen megszólal a filmből jól ismert dallam, melyet az alkotásban a brit hadifoglyok fütyültek. Áthaladunk a híd alatt, majd pillérjénél kikötünk, és a szárazföldre lépünk.
A világ minden tájáról érkeznek ide turisták, hogy felkeressék e neves történelmi helyszínt. S jönnek emlékezni Hollandiából, az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából, Ausztráliából, Kanadából, Új-Zélandból leszármazottak is, akiknek felmenői egykoron itt lelték halálukat.
Miután felsétálunk a kiváló állapotú, feketére festett acélhídra, bátran sétálhatunk az egyméteres nyomtávú talpfás sín között vagy mellett. Lenézhetünk a kavargó folyóra, átnézhetünk a szemközti partra, ahol az egyik munkatábor állt. Visszagondolhatunk arra, hogy 1942-ben és 1943-ban milyen körülmények között építhették a hadifoglyok az egykori hidat. Illetve nem is egyet, hanem kettőt…
A lehetetlen küldetés
Az eredeti fahidat a semmiből kellett elkészíteni, a másikat, az acélból és betonból állót pedig javarészt csak össze kellett állítani, mivel darabjait a japánok Indonéziából szállíttatták ide. Mindkettő 1943 tavaszára készült el.
A japánok célja az volt, hogy vasúti kapcsolatot teremtsenek a Bangkok közelében fekvő Non Pladuk és a burmai tengerpart közelében lévő Thanbyuzayat település között. E Thaiföld–Burma út volt hivatott a japánoknak utánpótlást biztosítani további harcukhoz, és összekötni a közlekedést az indiai vasúttal, újabb tervezett hódításaikhoz.
Az angolok a természeti akadályok miatt korábban lehetetlennek tartották megépíteni ezt a 415 kilométer hosszú vonalat, de a japánok nem ismertek lehetetlent. Vagy 60 ezer hadifoglyot és 200 ezer, a környékről, sőt Malajziából, Vietnámból is toborzott ázsiai munkást vetettek be, hogy felépítsék – embertelen módon. A sín itt vezetett át a Kwai folyón. Death Railwaynek is nevezték, mert a halálvasút ezrével szedte áldozatait.
Szerelvények azonban nem sokáig közlekedhettek rajta, mert a szövetségesek 1944 végétől megkezdték a terület felszabadítását a japán erőktől. A fa- és az acélhidat, több támadást követően 1944 tavaszán sikerült lebombázni. (Nem az angolok aknázták alá és robbantották fel, ahogy az a játékfilmben szerepel…) A háborút követően csak az acélhidat építették újjá, melyet ma is láthatunk, és melyen mi is átgyalogolhatunk.
Mindezt pár másodperc alatt gondolhatjuk végig, mert ha már itt vagyunk, meg kell örökíteni fotón a hidat, s vele szeretteinket, útitársainkat. Elvégre nem gyakran járunk errefelé. Talán először és utoljára. De éppen azért jöttünk, hogy egyszer mindenképp láthassuk élőben az emlékhelyet, és átérezzük építőinek sorsát.
A regény és a film
1952-ben jelent meg Pierre Boulle regénye, Híd a Kwai folyón (Le pont de la rivière Kwaï) címmel. Ennek alapján született meg 1957-ben David Lean rendező nagyszabású hollywoodi produkciója (The Bridge on the River Kwai), Alec Guinness és William Holden főszereplésével. 3 millió dolláros költségvetéssel készült, korának legmagasabb technikai színvonalán, színes, szélesvásznú, CinemasCope változatban.
A szakmai, anyagi és közönségsiker nem maradt el: a két és háromnegyed órás alkotás a mozikban a bekerülési költség kilencszeresét termelte meg. 1958-ban hét Oscar-díjat kapott, a legjobb film, rendező, főszereplő (Alec Guinness), operatőr, adaptált forgatókönyv, vágás és zene kategóriákban. A világ televíziós csatornái a művet mai napig gyakorta műsorukra tűzik.
A regénynek és a filmnek csak egy nagy szépséghibája van: cselekménye kitaláció, nem fedi a valóságot. Csupán annyi igaz belőle, hogy a folyón átívelő vasúti fahidat a második világháború idején valóban a japán hadsereg építtette, többek között brit és amerikai hadifoglyokkal.
Múzeum és temető
A hídtól busszal, autóval pár percnyire található a Death Railway nevet viselő múzeum és kutatóközpont, mely méltó módon emlékezik meg az itteni, nyolcvan évvel ezelőtti tragikus történtekre.
A megkapó kiállítás tablókon, maketteken, korabeli fényképeken, használati tárgyakon keresztül egyszerre mutatja be a híd tervezését, kivitelezését, az életért való mindennapi küzdelmet, és állít emléket a halottaknak. Akiknek számát a teljes vasútvonalon több mint százezerre becsülik. Közülük legalább 12 ezren lehettek hadifoglyok, s vagy 100 ezren ázsiai kényszermunkások. A kemény fizikai munka, a kegyetlen bánásmód, a zord időjárás, az alultápláltság, a kimerültség, a fertőző trópusi betegségek (malária, kolera) egyaránt megtizedelték őket. Az építkezés legnehezebb szakasza éppen a Kwai folyónál volt; sok ezren vesztették itt életüket.
A múzeum közvetlen közelében áll a szépen gondozott katonai temető, mely csaknem hétezer egykori hadifogoly temetője. Hamvaikat 1945-öt követően gyűjtötték ide a környező temetkezési helyekről. A sírköveken a híd építése során elhunyt és azonosított katonák nevét, szolgálati helyét és halálozásának dátumát olvashatjuk. Megkapó a látvány.
*
Ha Thaiföldre utazunk pihenni vagy valamilyen munka vár minket a délkelet-ázsiai országban, valószínű, először Bangkokba érkezünk repülővel. Gazdag kultúrája és műemlékei miatt mindenképp érdemes néhány napot a fővárosnak szentelni. Ám mielőtt esetleg valamelyik déli sziget felé vennénk az irányt, ha érdeklődünk a múlt, a történelem iránt, keressük fel Kanchanaburit: annak mementóként szolgáló múzeumát – és hídját a Kwai folyón.
